Az lenne a normális, ha azt írnám, hogy a hónapok alatt hol nagyon boldog vagyok, hol nagyon szomorú. Egész életemben ezt csináltam, vagy legalábbis amire emlékszem. Nah ez az ami most kivételesen nem igaz rám. Egy jó ideje nem készültek rólam/rólunk képek, pedig előtte havonta többször is. Most nem bírok. Minden kép, ami esetleg készül rólam azt , és egy olyan énemet mutatja, ami nem tetszik. Az utóbbi elhalt babák nagyon megviseltek, engem is Pistit is. Nyilván nem véletlen, hogy annyira leromlott az állapotom is, és hagytam, hogy a Cf vegye át az irányítást. Mikor a kórházban kiderült, hogy Zsófival terhes vagyok, erőt gyűjtöttem, és már másnap  mérhetően sokkal magasabb volt a Fev1em. Tényleg hirtelen sokkal jobban éreztem magam. Aztán viszont dokitól eljöttünk, és a Korányisok már azt mondták, hogy szerintük a nőgyógyászom nem látott élő terhességet, de ők ÚGY TESZNEK MINTHA terhes lennék, és nem adják tovább azt az antibiotikumot, amit nem lehetett volna addig s, mert árt a babának. Onnantól fogva valami elveszett. 

Bár újra beszéltünk dokival, és elmondta, hogy látott petezsákot, és lehet, hogy nincs semmi baja a babának, csak kicsi, nem tudtam megnyugodni. A 12. hétig ment a folyamatos "Majd legközelebb meglátjuk, reméljük a legjobbakat.", én meg próbáltam pozitív maradni, de folyton a korábbi terhességek lebegtek a szemem előtt. Megvettük az Angel Care-es szívhang-hallgatót, ami kicsit segített, de az állandó félelem nem múlt el. Majd jött a kedves doktornő, és a Korányis megbeszélés, és riogatás, és minden, ami picit se pozitív. A héten nem kellett volna mennem orvoshoz, de pénteken megkértem a férjemet, hogy hívjon fel egy orvost akit találtam, és menjünk el hozzá, mert nagyon ideges vagyok. Akkor voltunk a 11. hét végén. Rettegtem a következő héttől, meg az egész mögöttünk álló héttől. Az ultrahangon kiderült, hogy a kicsi behozott még egy hetet a lemaradásból, és hirtelen a 12. hét végén találtuk magunkat. Utána ettünk egy pizzát. Miközben vártunk arra, hogy kijöjjön, elmondani nem tudom mennyire megnyugodtam. Folyamatosan azt éreztem, hogy kilós kövek esnek le a vállamról. Bár a féltés tovább folytatódott, az ott akkor is egy vízválasztó volt.

Azóta elvileg a második trimeszterben azt írják, hogy már nem kellene akkora durva kirohanásaimnak, értelmetlen bőgéseimnek lennie. Hát ez nem jön össze.. Bőgtem már amiatt, mert jó-étvágyat kívántak nekem, mert nem tudtam/azt hittem nem tudok azt enni, amit szerettem volna - többször is, vagy épp azért mert újra halottam Zsófi szívhangját. Most legutóbb épp azért, mert az egyik macskám felugrott mögém a székre sírva - hogy megsimogassam, de megkarmolta a hátamat, ahogy felugrott, én meg kiakadtam. Hát igen, van ilyen. Gondolom ez azért a hormonoknak köszönhető, de biztos az is benne van, hogy alapból is elég hevesen élem meg az érzéseimet.

Az egyetlen amit sajnálok, az az, hogy a másik oldal nem ilyen intenzív.  Nagyon örülök, és nagyon boldog vagyok a kicsi miatt, de félidőt átlépve se sikerült elhinnem, hogy ez tényleg megtörténik. Félek, hogy baj lesz, vagy én nem fogom bírni, vagy a tüdőm, vagy koraszülött lesz miattam, hogy nem tudok eleget hízni, vagy szimplán amiatt, hogy nem fogok tudni megfelelni az elvárásaimnak. Félek, hogy le fogom veszíteni, vagy hogy túl gyenge leszek, és ezért fog túl hamar elveszíteni engem. Azt hiszem egyszerűbb lenne, ha én is csak amiatt aggódnék, hogy a szülés hogy fog zajlani, vagy bármi normális/átlagos dolog miatt.