Lévén, hogy fiatal vagyok, net, és technika vívmányai, a neten is igyekszek mindent elolvasni a terhesség, és amúgy a gyereknevelés témában is. Van egy csoport, ahol olvasom a kérdéseket, és hozzájuk a kommenteket. Általában persze a kommentek, amik meglepnek, vagy épp felháborítanak. A legutóbbi üzenetben arról volt szó, hogy abortusz, és ilyenek. Maga az abortusz téma is érdekes, de nem az volt, ami most leginkább kikészített. De voltak ilyen kedves mondatok.

"Mert ugye senki nem szeretne beteg gyermeket,főleg nem oda,ahol már vannak egészségesek" vagy "ha sajnos beteg akkor ugye egyértelmű;" - (Mármint a vetélés kérdése)

Ez a kérdés, amivel a terhességem alatt is találkoztam már, de nem is egyszerű kérdésként, hanem ugyanilyen szélsőséges nézőponttal rendelkező orvosomnak kellett volna valahogy megindokolnom, hogy mégis mért vállalnánk be egy beteg gyereket is. Akkor se, és azóta se tudom megérteni. Hány szülőnek van valamilyen alapbetegséggel, fogyatékossággal küzdő gyereke. Mégse fojtja meg senki azt a gyereket. Akkor fordítva ez mért szokásos, és normális, vagy legalábbis széles körben érthető, és logikus lépés? Az a gyerek, ugyanúgy a mi szerelmünk, és kapcsolatunk eredménye, de csak azért mert nem tökéletes, és nem egészséges, akkor már kevesebbet ér? 

Nálunk páromnak kellene genetikai vizsgálatot végeznie, mert hogy az alapbetegségemet tudja örökölni a kicsi. De csak akkor, ha párom hordozója a betegségnek. De ha hordozója, akkor se biztos, hogy beteg lesz, csak esélye van rá. Az orvos meg képtelen megérteni, hogy nem akarjuk megcsinálni a vizsgálatot. (Más kérdés, azóta már nincs is értelme.) Mert hogy igenis tudnunk kell, hogy az alapján tudjunk felelősen dönteni. Csak hogy nem értem, hogy mért lenne az a felelős döntés, hogy megölöm a gyerekemet, csak mert beteg lesz. Úgy gondolom, hogyha életképtelen, akkor elhalt volna a baba. Ha életképes, de beteg lesz, akkor meg ugyanúgy az én gyerekem, mindegy, hogy Cf-es lesz, vagy bármi más baja lesz. Nyilván nem szeretném, és azt szeretném, mint mindenki, hogy egészséges legyen. De azért legyen egészséges, hogy neki könnyebb élete legyen, ne azért, mert mit csinálok vele, főleg az egészségesek mellett. Ezt nem is értem. Mi köze az egészséges gyerekeknek ahhoz, hogy jön-e melléjük egy beteg?

Tudom én vagyok elrontva, mert torz a világképem, fogyatékosként, egy alapbetegséggel élem az életem, szeretnem kell önmagam, és ha elfogadom magam teljes értékű emberként, akkor nyilván ezt gondolom. Csak nem hiszem, hogy van bárki, akinek a környezetében nincsen valamilyen szempontból beteg ember. Vagy tényleg mindenki ennyire csak magával van elfoglalva? Ezt mindig nehezen értettem meg, és azóta is, de valószínűleg ezzel örökre így is maradok. Én nem tekintek magamra máshogy, csak mert levágták a lábam, mert én így lettem teljes, én így tudok olyan életet élni, amit szeretnék. Ha nem vágták volna le, folyamatosan kötözgetnem kellene a lábamat, nyílt seb lenne rajta folyton, nem tudnék semmilyen vízbe menni, és úgy egyébként járni is fájdalmasabb lenne, utcán meg nem is tudnék menni. (Mint ahogy a másikkal se igazán tudok menni jelenleg.) + Cf-esként se voltam sose máshogy nevelve. Bár ezt is beszéltük anyuval, hogy ezt biztos ő rontotta el, mert nem nevelte belém a betegségtudatot. Én sose éreztem magamat kevesebbnek. Se a Cf, se az amputálás nélkül. De látom azt is, hogy más nem így gondolja. A védőnőnk nagyon kedves volt, aranyos, de nem esett jól, mikor a férjemet megölelte, hogy milyen aranyos, hogy így , ezek ellenére is felvállalt.  Ha szeretem a másikat, nem mindentől függetlenül szeretem ? Vagy csak akkor, ha nincs semmi baja ? ... Mind1. Azt hiszem ezt se most, se máskor nem fogom tudni lezárni, és felfogni. De legalább most ezt, és ennyit kiírtam magamból.